Névre szóló mesekönyv a japán színes fametszet ihletésével

Az ukiyo-e a 17. században született Edóban, a mai Tokióban. A város nőtt, kereskedőinek volt pénze és szabadideje, és képeket akartak arról, ami körülvette őket: színházról, divatról, szórakozónegyedekről, később tájakról is. A fametszet a nyomdatechnika, az ukiyo-e a képi hagyomány, amely évszázadokon át ezt használta. Mivel nyomtatták, sok ember megvásárolhatta a lapokat: az Asian Art Museum szerint egy nyomódúc-sorozat több ezer lenyomatot adott.

A klasszikus nyomat közös munka volt. A kiadó vitte a vállalkozást: felmérte a piacot, megbízta a művészt, felügyelte az előállítást és gondoskodott a terjesztésről. A művész fekete tussal vékony papírra rajzolta a tervet. A fametsző a rajzot egy cseresznyefa tömbre vitte át, és a vonalak körül kivágta a fát. Végül a nyomtató vitte fel a színeket a papírra. A rajzoló maga nem vett részt a nyomtatásban, és az eredmény egyes részei csak a műhelyben dőltek el.

Egy többszínű laphoz, egy nishiki-e-hez minden színhez külön tömböt metszettek. Kis illesztőjelek, a kento, minden menetnél ugyanarra a helyre tartották a papírt, hogy a vonalak és a színfelületek pontosan fedjék egymást. Egy átlagos laphoz az Asian Art Museum szerint legalább tíz nyomási menet kellett. Az illesztőjelek a 18. század közepétől váltak megbízható technikává, és Szuzuki Harunobu 1765 körül bevezette a teljes színnyomást.

A 19. században a táj került a középpontba. Katsushika Hokuszai az 1830-as évek elején kinyomtatta a Fugaku sanjūrokkei sorozatát, a Fudzsi-hegy harminchat nézetét, amely később 46 lapra nőtt. Ebben bőségesen használta a berlini kéket, egy pigmentet, amely nem sokkal korábban érkezett Európából Japánba. Utagava Hirosige nevéhez fűződik az Edo száz híres nézete. Az egyes lapok mellett könyveket is nyomtattak: az ehon, a képeskönyv japán szava, szűkebb értelemben az Edo-kor fametszettel nyomtatott köteteit jelenti. A Smithsonian Libraries több mint ezer ilyen kötetet őriz, sokat Hokuszai és Hirosige képeivel. Hokuszai Hokuszai manga című műve tizenöt kötetből áll, amelyek 1814 és 1878 között jelentek meg Nagojában.

Amit a Sagalino ebből csinál, az mai átültetés. A képeink digitálisan, egyetlen képként készülnek, nem különálló nyomódúcokból, amelyeket színről színre egymásra nyomtatnak. A hagyomány formai jegyeit vettük át: sötét kontúrok, nyugodt felületek, egymás mögé rendezett síkok, hullámvonalak és az indigótól a rozsdavörösig terjedő paletta. A fa erezete és a papírszál felületszerkezetként van utánozva. Ezért hívjuk a stílust „ukiyo-e ihletésűnek”.